Szél viszi messze a fellegeket, felettünk lángol az ég!
Nyújtsd ki te kedves a kis kezedet, ki tudja látlak-e még,
Ki tudja, ölel-e a két karod, ki tudja csókol-e a szád galambom,
Ki tudja mely éjjel, mely hajnalán indul az üteg tovább.
Amerre járok a csillagos ég mindenütt mosolyog rád
Amerre fordul az üteg kerék, mindenütt gondolok rád,
Járjunk vagy úton vagy hegy tetején, tomboljon száz zivatar,
Szívemben te vagy az örök remény, csak neked szól ez a dal.
Elhallgatnak egy nap a fegyverek, megállok ajtód előtt,
Könnyezni látom a két szemedet, te adtál nékem erőt,
Most végre magamhoz szorítlak én, bátran ölellek át,
Szívemben te vagy az örök remény, örökre szeretlek én.
Szél viszi hordja a kormos havat alatta véres a föld
Ellőtték mellőlem bajtársamat, holtan a vállamra dőlt.
Ki tudja édesanyja hol zokog, ki tudja látja-e még a babája,
Ki tudja holnap majd hol harcolunk, élünk vagy mind meghalunk.
Zúg a sziréna a város felett, ellen a halálra tart.
Most már a szó csak a fegyvereké, feszítsd a bosszuló kart.
Térj nyugovóra hát édes szívem, aludjon csendben a ház feletted.
Dörgő villámok között idefenn, álomra hajtom fejem.
