Esik eső, szép csendesen csepereg,
Rózsa Sándor a kocsmában kesereg,
Kocsmárosné bort ide az asztalra,
Legszebb lányát állítsa ki strázsába.
Édesanyám, én strázsába nem állok,
Amott jönnek a szuronyos zsandárok,
Rózsa Sándor nem vette ezt tréfára,
Felugrott a bársony szőrű lovára.
Felugrott a bársony szőrű lovára,
Kivágtatott a gyulai pusztába,
Lova lába megbotlott egy gyökérbe,
Ott fogták el Rózsa Sándort örökre.
Komiszáros most tölti a fegyverét,
Hogy lője le a betyárnak a fejét,
Ejnye, azt a kutya betyár mindenét,
Lovát félti, nem a maga életét.
Arra kérem én a zsandár urakat,
Eresszék el csak az egyik karomat,
De a zsandár azt a válaszolta rája,
Vasat veretek mind a két karodra.
Le az úton, szép csendesen lefelé,
Szamosújvár börtönkapuja felé,
Szamosújvár börtönfala de sárga,
Oda leszek életfogytig bezárva.
Megizenem én az édesanyámnak,
Küldjön párnát szegény Sándor fiának,
De az anyja azt válaszolta rája,
Göndör haja legyen az ő párnája.
Megizenem én a feleségemnek,
Viselje gondját mind a két gyermeknek,
Se mesternek, se kondásnak ne adja,
Legyenek betyárok, mint volt az apja.
