Megkötöm a szárcsa lábú lovamot,
még az éjjel kimulatom magamot,
még az éjjel kimulatom magamot egy csárdába',
úgyes tudom, meghalok nemsokára.
Én Istenem, jobb es volna meghalni,
jobb es volna vonat alá fekünni,
hogy a vonat vágná essze az én árva szüvemet,
a kereke vésné fel a nevemet.
Az ujjamra sirítem a gyűrűmet,
visszavárom a régi szeretőmet,
mer' én avval, ijjoha, olyan világot élek,
még a király fiával se cserélek.
Sötétkékre vagyon az ég lefestve,
utoljára voltam nálod az este,
utoljára fogtam ajtód húzóját,
adjon Isten kedves babám jójszakát!
Látod babám azt a magos kőhegyet,
az nem akarja, hogy beszéljek veled.
Azt a hegyet kosárban es elhordom
méges csak a tiéd leszek, galambom.
Ha bemenyek a gyimesi csárdába,
rágyújtok egy budapesti szivarra,
szivar füstje felszáll a levegőbe,
s a babám könnye mind lehullik a földre.